AZ ÜVEGEMBEREK

Sohasem volt egyedül, még akkor sem, ha teremtett lélek sem volt körülötte. Tízéves lehetett, amikor erre a különös dologra rájött. Nem is egyszerre, hanem fokozatosan. Akkoriban sokat hallott gyermekségéről mesélni: szülei félrehajtott fejjel, enyhe emlékező mosollyal beszélték, hogy még karonülő korában sokszor csak elkezdett hadonászni, mintha valamit hessegetne, s erélyesen kiáltotta sikongató kis hangján: Nem! Nem!

Tehát már akkor...

Most pedig egészen bizonyos! Ha magános percein félrefordul, gomolygó híg gömböket lát, amelyeknek színe a szappanos vizétől a tejéig szürkül, fehérlik. Suhogva közelednek, mint valami erőszakos szellő, arcától rövid távolságra megállnak, hirtelen szívó hideget érez, s a gömbök el akarják vonni, ragadni valahová. Ezért nem is szeretett egyedül lenni; mindig a legzajosabb társaságot kereste, s estig halálra fárasztotta magát, hogy átmenet nélkül zuhanjon az ébrenlétből az álomba.

Ahogy aztán nőtt, a gömbök is nőttek, mintha hús lennének a húsából, de másnak láthatatlanul. Különösen a magánosság s a csend táplálta őket, ezért is nem választott valami csöndes foglalkozást, hanem kovács lett, aki erőszakos nagy zajban végzi mesterségét. De a vasárnapok mélyén s a kovácsműhely sötét zugaiban azért szabadon nőttek, fejlődtek a gömbök. Már nem is gömbök voltak, hanem alakok. Vele együtt szinte megemberesedtek. Illetőleg...

Emberi alakok, de átlátszok, s átlátszó rajtuk a folyékony patyolatszerű köntös, amely tapadón ömlik végig rajtuk. Nem férfiak, de nem is nők, mert mellük lapos. Nyakukon bánatos halálfejet hordanak, de az is átlátszó, s koponyájukat fénylő karika keríti, mintha arra is lennének felakasztva lengő firhangként. S amit eddig nem tettek, hosszá karjuk, hosszú kezük hosszú ujjait feszítik feléje rámutogatva. És beszélnek. Fogatlan csont vázszájuk mozog, de a hang őbenne magában szól tompa üvegcsengéssel: Gyerünk, gyerünk, menjünk innen, menni kell!

Soha senkinek nem beszélt róluk, pedig akart néhányszor, de ilyenkor az üvegemberek szigorúan keresztbe tették szájukon mutatóujjukat, s beléje úgy beleszorult a szó, hogy a gégéje megfájdult az erőlködéstől.

Eleinte kevesen voltak, s hívásuk csak panaszos kérés volt, de az utóbbi időben megszaporodtak, s már nem kérnek, hanem parancsolnak. Sőt hozzá is érnek - ezt sem tették eddig! -, s érintésük égetően hideg, mint a jég. A nagykalapács s a pöröly testvéri zenéje korábban elijesztette őket, de most ott ugrálnak a szikrázó vason túl, s el akarják kapni a magasba lendülő kalapács fejét.

Egyre tűrhetetlenebbek!

Milyen áldás volt, mikor a városban megjelent az aszfaltvágó gép! Rögtön az útkészítő munkásokhoz szegődött: megragadta a kurta-zömök vashenger felső végén a fogantyút, kieresztette a hengerből a tömör, négyszögletű acéldárdát, nekiszegezte az aszfaltnak, a fogantyú iszonyúan rázta, s az acéldárda dübörögve, mennydörögve fúródott a felszakadó aszfalt alatt a sziklakemény betonágyba. A gép diadalmas mennydörgése a város főteréről kihallatszott a mezőkre is, s az üvegemberek, mint a messze loccsantott rossz tej, összefolyva szétfröccsentek a szomszédos sikátorba.

De mikor a nehéz munka után lefeküdt a sikátor árnyas felén a palánk mellé pihenni, erőszakos, rövid, mély álom után arra riadt, hogy szürke tejágyban ringatózik, amelynek szélein egyre magasabbra és magasabbra emelkednek, gyűrődnek, oszlanak, alakokba kínlódnak, s egyszerre csak ott fekszik a puszta földön, s körülötte egy egész népgyűlés üvegember hadonászik riogatva:

- Gyerünk! Menni kell!

Fölugrott. Az üvegemberek elcsitulva, néma félkörben, várakozón álltak körülötte.

Megindult. Az üvegemberek karéjt formálva tódultak köréje, s a széles karéj két széle messze megelőzte. Az egész üveghad rengett, mint ahogy ő rengett minden izében előbb mikor az aszfaltot törte.

- Menni kell! Gyerünk! Gyerünk! - pendült a parancs ziháló mellében, az üvegemberek hadában s valahol a messzeségben egyszerre.

Most az egyszer ravasz lesz! Úgy ment, mint aki a parancsolt cél - micsoda cél? - felé halad, de csak ődöngött, hogy az időt húzza, s valamit, valami elhatározót, végsőt kigondolhasson. Mikor a tér másik oldalára ért, a székesegyházhoz, berohant a mellékutcába, s beugrott a templomba az oldalajtón.

Az üveghad kint maradt, kint maradt! Hahó! Hahó!

Bekuporodott az utolsó padba, ahol hétköznap a koldusok, vasárnap a későn jövők szoktak meghúzódni. Lassan-lassan megnyugodott. A felszabadult élet nyugalma volt ez, amely azonban olyan néma és süket volt, mint a halál nyugalma.

Végiggondolta életét. Első emléke: egy körtefa és meleg-meleg napsütés... Aztán sorban és összevissza: nagypapa csontos térde, amelyen hujjázva lovagol... világoskék pendelyes új ruha... lekváros kenyér tízórai... vasárnap fürdés a folyó holt ágában... lópokróc, az inas vacka a műhely sarkában... anyja, fogatlan, vékony öregasszony, megcsókolja, száraz ajkát érzi a homlokán, mily kevés volt az anyai csók életében... egy kislányt látott egyszer fürdeni a folyóban ruhátlanul... mért nem borult az ő vállára lány?.. a kalapács lesújt, kong, az üllő visszazendül... zeng az üllő, sújt a kalapács, és múlnak az évek... a vörös vas fehéren izzik a homályban, s az évek egyre telnek... év évre szürkén, egybefolyón.

S hirtelen rájött, hogy az üvegemberek nélkül üres és keskeny, kurta volt az élete, amelyet az üvegemberek színültig megtöltöttek, megduzzasztottak, megnyújtottak emberfeletti rémülettel és földöntúli gyötrelmekkel, olyan kínzóan, hogy az már szinte édes-jóleső volt.

És mégis! Sem velük, sem nélkülük!

De hátha! Csak nélkülük!

Végeznünk kell!

Fölkelt, kilépett a térre, a rá várakozó Üvegemberek közé.

Most ő hívta őket:

- Gyerünk!

A had utánagomolygott, s ő tisztán hallotta, amint egymás között beszélgetnek tompa üvegcsengéssel, amely azonban az ő mellében zúgott kínzó fájdalmat:

- A mezőre, ahol azok a lovak tanyáznak... mező... lovak... halál... a halállovak mezejére... felpattanunk és vágtatunk oda...

Már nem is hederített rájuk, ment egyenesen, döngő, szilárd léptekkel. Hazaért. A kiskaput betaszította. Átszáguldott a néptelen udvaron, beugrott a konyhába, onnan a nagyszobába, az ajtókat mind bevagdosta maga után, csak úgy zengett tőle az üres ház. A sublóthoz rohant, a felső fiókból kiragadta a revolvert, odapattant az ablak elé, ordítva a kint szorult üvegemberek sűrű csoportjára fogta a revolvert:

- Nincs tovább! Nem megyek a halállovak mezejére! Megszabadulok tőletek! Megszabadulok! - és elsütötte.

Még látta, amint egyetlen lövésétől holtan buktak le mind az üvegemberek, kimondhatatlan édesség töltötte el mellét, aztán minden elsötétült körülötte.

Estére kelve ott találták vérző mellel, mozdulatlanul a szoba közepén. Megmerevedett kezében a revolver. Csak egy golyó hiányzott belőle, s így megmagyarázatlanul maradt az a repedés nélküli, kis kerek lyuk az ablaküvegen, amelyet csak revolvergolyó üthetett, mégpedig ugyanannak a revolvernek a golyója, mert a vizsgálat igazolta, hogy a halott kezéből csak nehezen kicsavarhatott fegyver kalibere és a lyuk átmérőjének hossza azonos.

1936